A szobrászművész-restaurátor ismeretterjesztő programja két részből állt. Először a bogdányi kőemlékeket mutatta be, majd a kőkapuk keletkezéséről, előtörténetéről és díszítőmotívumairól beszélt a hallgatóságnak.

A Dunakanyarban a folyó jobb partján elhelyezkedő Pilis- és Visegrádi-hegységek főleg vulkanikus kőzettel borítottak. Ezen belül megtalálhatóak itt a mélységi magmás kőzetek, mint például a diorit és gránit, a középrétegekben az andezit és a dácit, a legfelső rétegekben pedig főleg dioritos-tufás kőzet helyezkedik el. A dunabogdányi kőemlékek zöme ebből az utóbbi, a földfelszínhez közel lévő, ezért könnyen fellelhető és bányászható kőzetből készült – mondta Schwartz Rezső. Ezeket a köveket régen „waldstein”-eknek, azaz erdei köveknek hívták. Viszonylag könnyű volt hozzájutni, a patakmedrekben, vízátfolyásokban lemosódott róluk a föld, így felszíni bányászatuk is lehetségessé vált. Hátrányuk, hogy nagy nedvszívó képességük révén nem voltak alkalmasak házalapnak.

A 18. századi betelepülőkkel, magas szintű kőfaragó munkásság érkezett a faluba. Több olyan tárgyi emlék is ismert a 18. század végéről és főleg a 19. századból, mely a magas szintű, ipari keretek között végzett kőfaragásra enged következtetni. A tárgyak gyakran sablon szerint készültek. Ilyenek voltak például a kézimalmok, vízgyűjtők az úgynevezett „kőstenderek”, kőpadok, vályúk, csirkeitatók, határjelzők, pincelejárók, kertoszlopok és kőkapuk. Utóbbi érdemli a legnagyobb figyelmet dunabogdányi kőemlékek közül – mondta Schwartz Rezső.

A dunabogdányi kőkapuk története a 19. század derekára tehetők. Az első három műemlék 1843-ra datálható. Jellegzetességük két kapuoszlop, tetején keresztben a szemöldökgerendával. Ezen legtöbbször a készítés évét és a tulajdonos monogramját tüntette fel a készítőmester. Az első kőkapuk a falu központjában, a Szent János tér és a Szent Donát utca környékén álltak. Mára sajnos nagyon sok kőkapu eltűnt vagy károsodott, jelenleg a legtöbb ilyen tárgyi emlék a főutcán látható, a kaputöredékek pedig jellemzően a község Visegrád felöli vége felé esnek.

A dunabogdányi kőkapuk eredetét Schwartz Rezső a Bajor Műemlékvédelem segítségével kutatta. A kutatás során bizonyosságot nyert, hogy ezek az emlékek a bajor és frank területek határáról származhatnak, mivel itt is találhatóak a bogdányi kapukkal tökéletesen megegyező, csak éppen 100 évvel korábbra, tehát a 18. század közepére datálható kőemlékek. Előképük és díszítőmotívumaik a kereszténységből származnak. Eredetileg a szakrális épületeket látták el ilyen bejáratokkal és díszítésekkel, de ez a barokk időszakában a világi hétköznapokba is áttevődött. A máig megmaradt kőkapuk többsége két részből, egy személybejáróból és egy kocsibejáróból áll. A személybejáró a mai átlagnál alacsonyabb, két kapubálványból és egy szemöldökgerendából, a teherforgalmat lebonyolító kocsibejáró pedig kétoldalt kerékvető kőből áll. A személybejárók eredetileg mindig a házzal együtt álltak, kapuoszlopaik végződése kétféle lehetett. Egyrészt lecsapott végű, rajta két kőgolyóval, másrészt barokkos végződésű, csiga motívummal díszítve. 1848-tól megjelent a kartus minta és a negatív profilozás. A kapuoszlopok díszítését leggyakrabban az edényből kinövő virág adja, mely könnyen összetéveszthető a tulipánnal, de ezek a növények minden esetben gránátalmát szimbolizálnak – figyelmeztetett Schwartz Rezső. A gránátalma ősi keresztény motívum, de a buddhista művészetben is megtalálható. A keresztény vallásban Krisztus ajándéka és az örök élet szimbóluma. Az utolsó kőkapu Dunabogdányban 1868-ra datálható. A 19-20. század fordulójára már nem a népi motívumok, hanem a helyi mesterek által, vagy katalógusból rendelhető, profitorientált kapukészítés folyt Dunabogdányban.