Temetésére az ország minden részéről érkeztek erdész kollégák, valamint Visegrád polgárai is megjelentek, hogy leróják kegyeletüket Madas László előtt. Az egyházi szertartás közben búcsúbeszédet mondott Hadházy Sándor Visegrád polgármestere és Bánó László, okleveles erdőmérnök.

 Búcsú Madas Lászlótól

Az Erdészeti és Faipari Egyetem első évét 1964. június 27-én, Magyarországi Szent László király napján abszolváltam Sopronban. Ugyanígy végzett néhai Eőry Gyula barátom és évfolyamtársam is. Ebbéli örömünkből kifolyólag felmentük az Alpesi vendéglőbe egy sörre.

– Mit csinálsz a nyáron? – kérdezte Gyula az iszogatás közben.

– Dolgozom.

– Te Bánó! – mondta Gyula élénken. – Gyere Visegrádra! Én el tudom intézni, hogy a visegrádi erdészetvezető alkalmaz téged a nyárra. Madas Lászlónak hívják. Tudod, ez egy rendkívüli ember.

Néhány nap múlva Madas László előtt álltam Visegrádon. Vigyázz állásban, fegyelmezetten, a munkavállalásra felkészülten. Úgy, ahogy egy zöldfülű baleknak állnia kell egy nagyhírű és nagynevű Firma előtt. Ő azonban mit sem adott erre. Vidáman mosolygott.

Szeméből az emberség, a szeretet, a bizalom és sok egyéb hasonló más sugárzott. Meleg, barátságos szavakkal köszöntött, miközben többször és rendesen hátba sózott. Ezután jobb kezét a jobb vállamra téve maga mellé húzott, és néhány szóval ismertette a munkámmal kapcsolatos elképzeléseit olyan természetességgel, olyan barátságossággal, mintha mindig is ismertük volna egymást, mintha Ő mindig is az én Nagy Barátom lett volna. Mondandóját befejezve beugrott a Gál Jenő vezette dzsipjébe és elhajtott.

Ahogy egyedül maradtam – valamilyen egészen boldog lelkiállapotban – Eőry Gyula jellemzésére gondoltam.

Valóban. Ez egy rendkívüli ember. Véleményem az évtizedek során semmit sem változott. Most, a ravatal előtt állván is csak az élet kérlelhetetlen törvényei kényszerítenek arra, hogy az igeidőt megváltoztassam: Madas László egy rendkívüli ember volt. Tőle búcsúzom most az Országos Erdészeti Egyesület Elnöksége és tagjai, a pilisi erdészek, valamint elsősorban a Visegrádi Erdészet területén levő településeken élő jelenlegi és múltbéli erdőgazdasági dolgozók nevében.

*****

Madas László életútját egy nekrológ keretében ismertetni lehetetlen. Csak a kitüntetései felsorolása kitenne önmagában egy búcsúbeszédet. Mindezeken felül lelki szemeimmel itt látom magam előtt Őt, amint szemöldökét felhúzva, jobb keze mutató ujját felemelve, derűs szemeit rám szegezve, mosolygó arccal mondja: ,,Tudod, tudod, tél van, hideg van. Röviden mondd, mert fáznak a barátaim…”

– 1920. július 26-án születik Sopronban a Muck erdészdinasztia harmadik generációsaként.

– Az erdőmérnöki diplomát 1942-ben szerzi a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karán.

– 1942–1943 között a kar Út- és Vasútépítési Tanszékének adjunktusa.

– 1943–1949 között háborús szolgálat, melyből 3,5 év hadifogság.

– 1949–1954 között számos államerdészeti beosztást tölt be.

– 1954–1968 között a Visegrádi Erdészet erdészetvezetője.

– 1969–1983 között a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatója.

– 1983-tól nyugállományba vonul.

*****

Élete meghatározója volt a sport. Már az egyetemi tanulmányok megkezdése előtt magasugrásban ifjúsági magyar bajnok volt. Egyetemistaként az egyetem atléta csapatának vezéralakja. Egyszer például Tatabányára indult egy atlétikai versenyre, de a gyorsvonat nem állt meg Tatabányán, így be kellett utaznia Budapestre. Pesten vett egy sportújságot, és látta, hogy egy tehetségkutató verseny lesz a BBTE (ma VASAS) pályán. Kiment a versenyre, elindult 100 méteren, és megverte az akkori magyar bajnokot. 1943 nyarán már elhagyta az egyetemet, amikor augusztusban országos atlétikai bajnokságot rendetek Pesten. A MAFC Sopron számított rá, Ő pedig igent mondott a rajtra. Tréning nélkül indult a versenyen. Élete legjobb eredményével, ráadásul az év legjobb magyar magasugró eredményével győzelemre vitte Sopron ötös magasugró csapatát. Országos bajnokok lettek. Neves sportújságíró készített vele riportot, melyből nagy cikket írt. Címe: A legszerényebb magyar atléta.

Egyik vallomása a cikkben: „A sport életem elválaszthatatlan része, hozzátartozik a lélek és test harmonikus összhangjához; az eredmény nem fontos, ha jön, örülök neki.”

Erdészhivatására mi sem jellemzőbb, mint a 82 éves korában írt önéletrajza első mondata: „Erdésszé válásom 1920-ban, megszületésemmel kezdődött.”

Polihisztor erdész volt. Nemcsak értett az erdőgazdálkodás minden ágazatához, hanem egyaránt szívén is viselte mindegyiket. A vadgazdálkodást éppúgy, mint az erdőművelést, avagy az erdőfeltárást, avagy a jóléti erdőgazdálkodást.

Tengernyi mondandóm lehetne… De csak egy két szilánk:

Az erdész társadalom Madas Lászlónak köszönheti, hogy a Biolley-féle szálalás magyar kísérleti eredményeit tanulmányozhatja a Visegrád, Erdőanya-bükkösben. A területet az 50-es évek közepén Ő alakította ki, és amellyel Ő foglalkozott évtizedeken keresztül. A nemzetközi összehasonlításra is alkalmas, szabályszerűen és folyamatosan mért és dokumentált kísérleti területen meg lehet tekinteni a szálaló erdők minden lényeges elemét.

– A Közelítés és szállítás hegyvidéki erdeinkben című könyvet Pankotai Gáborral együtt írják.

– Német szakírók remek munkáit fordította magyarra.

– Sok-sok értékes cikke jelent meg.

*****

Munkásságában mind nagyobb súlyt kap a természet, ezen belül az erdő és az ember kapcsolata, kölcsönhatása. Felismeri, hogy ennek a kapcsolatnak a kölcsönösen jó kialakítása civilizációnk egyik létkérdése lett. Pilisi tájfejlesztési munkálkodásának egyik mérföldköve az 1969. január 1-jén alapított Pilisi Állami Parkerdőgazdaság, melynek igazgatójául Őt nevezik ki. 1973-ban már munkásságára felfigyel az Európa-díjat odaítélő Goethe Alapítvány is, melynek mind az elnöke, mind a kuratórium valamennyi tagja ellátogatott Visegrádra. A vendégeket elvarázsolta a táj szépsége. A kuratórium tagjait azonban nemcsak a táj varázsolta el, hanem Madas László egyénisége is. Ünnepélyesen kijelentették, hogy évenként itt, a mi Pilisünkben volna kedvük eldönteni: ki és miért kapja az éppen esedékes Európa-díjat…

Madas László nélkül nem fürödhettünk volna sok évig a Lepencei Sportfürdőben. Madas László nélkül nem épült volna meg a Mogyoró-hegyi Kiránduló és Oktató Központ.

Szakmai munkásságáról mindez azonban még dióhéjba történő foglalat sem volt.

*****

Élete vezérelvei voltak:

– Szerényen nyerni és elegánsan veszíteni; valamint:

– Ha elbuktál, állj fel!

Nemcsak vallotta őket, hanem így is élt.

Számtalan történetet mondhatnék az emberségéről, nagyúri modoráról, de csak egyet engedhetek meg magamnak:

Amikor 1968 őszén a Pilisbe kerültem, Pilismaróton kaptam egy kis lakást. – ,,Mikor tartasz egy lakásszentelő tarokk partit?” – kérdezte.

A szervezői előkészületek közben vált köztudottá, hogy Madas Lászlót 1969. január 1-jével a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatójának nevezik ki. Ekkor úgy gondoltam, hogy részemről, a balek mérnöktől közvetlenkedés lenne a szervezés további folytatása. Január közepén azonban úgymond Ő „vont felelősségre”: ,,Mi lesz a lakásszentelő partiddal?”

A partit egy január végi hétfő délutánra szerveztem meg. Ugyanerre a napra szervezett a Miniszterelnökség egy Pilismarót-hamvaskői kormányvadászatot, ahol a politikai házigazda Fehér Lajos miniszterelnök-helyettes, a szakmai házigazda pedig Madas László parkerdő-igazgató volt. Így meghiúsult a részvétele a partin. – Gondoltam én. Ő azonban másként gondolta:

 

Este fél nyolc körül fejeződött be a hamvaskői program, amikor Fehér Lajos közölte: ,,Madas elvtárs, magát én viszem haza.”

A miniszterelnök-helyettes Mercedese rövid idő alatt a Madas-ház elé ért Visegrádon. A két férfi elbúcsúzott egymástól. Madas László bement a lakásába, köszöntötte hitvesét, akivel vidáman még azt is közölte: ,,Még nem értem haza, percek múlva indul a buszom.”

Ezután elköszönt, majd kisietett a Visegrád-Kápolna buszmegállóhoz. Felszállt a 20.45-ös autóbuszra. 29 perc múlva már ismét Pilismaróton volt a templomnál. Innen csak egy kilométert gyalogolt, majd kopogott a lakásajtómon, és bejött a lakásba: ,,Megígértem, hogy eljövök hozzád. Itt vagyok. Ezt értékeld!”

*****

Nyugállományba vonult. Ezt az életformát nem neki találták ki. Szigorú fogadalmat kötött: „A Parkerdő székházába csak akkor megyek, ha hívnak, és csak akkor vállalok feladatot, ha ellenszolgáltatás nélkül végezhetem. Nem kívánok még véletlenül sem félreérthető helyzetet okozni.”

Ahogy teltek a nyugdíjas évek, ugyan mindinkább aggódóbb lett, de mindig derűsen mondta: ,,Csak egy, ami felderít: a pilisi erdők jövő tavasszal is kizöldülnek!”

Vágyott szakmája gyakorlására. Erdőbéli fiával – ahogyan Koncz Antal kerületvezető erdészt nevezte – gyakran járt ki Erdőanyába. Ilyenkor üdült fel, ilyenkor tudta feledni jelen világunk sötét foltjait. Elkeseredettnek sosem láttuk. Önuralma határtalan volt.

Barátjának 2008. év végén írt levelében írja: „Hálásan élvezzük feleségemmel az együtt megöregedés Isten adta örömét és biztonságát, így könnyebben viseljük el a vénülés megpróbáltatásait.” Készült a nagy útra. Csendben, magába zárkózottan, de félreérthetetlenül.

*****

Madas Lászlót az élet számtalan kitüntetéssel halmozta el: sok-sok kitüntetést kapott a közigazgatás, az oktatás, az erdőgazdálkodás, a környezetvédelem területén végzett tevékenykedéséért. Európa-díjas mérnök, a Bedő Albert díj, a Munka Érdemrend arany fokozatának birtokosa, Visegrád Város díszpolgára, az Országos Erdészeti Egyesület tiszteletbeli tagja, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje birtokosa, vasdiplomás erdőmérnök. Mégis, ha én emlékezni fogok Madas Lászlóra, akkor nem a címei, nem a kitüntetései jelennek meg elsőként előttem, hanem a nagy tudású, a segít_kész, a bajtársias, az emberséges, az elegáns stílusú, a fenséges udvariasságú Tanítómester, a Példakép.

****

Madas László úgy halt meg, ahogyan egész életében élt: a szentestét nagy családja körében, szeretettel övezve töltötte el. Udvariasan megvárta a Megváltó eljövetelét, majd utána röviddel, hitvese jelenlétében, szerényen elment…

Ő már a Mindenhatónál van. Az üdvözültek boldogságával ott is marad mindörökre…

  Visegrád, 2010. január 9.                                                Bánó László

 


 

 

 

Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet

 

Szomorú kötelességemnek teszek eleget, Madas Lászlótól búcsúzom. Év végén, vagy év elején, ki-ki szokása szerint visszatekint az elmúlt esztendőre. Számot vet, mit tett jól, mit rosszul. Mit csinálna másképp, mit mulasztott el, s ha netán elégedett némiképp az ember önmagával – no, csak óvatosan ezzel –, mi az, ami úgymond terven felül sikerült. És persze, ha ezeket végiggondolta, akkor előre is kell tekinteni, mi az, amit el kell végeznie, milyen feladatok várnak rá. Ezt talán úgy mondják: tudatosan élni az életet.

Az embert többnyire mégis érzelmei vezérlik. Nagyon sok döntést – és persze a legfontosabbakat is – érzelmeink alakítják. Ilyen a szerelem, a barátság, és ilyen minden fontos dolog, a becsület, a tisztelet, a bizalom és a szeretet.

Vannak szerencsés csillagzat alatt születettek, akikben az érzelmek összhangban vannak a tudatos, végiggondolt gondolattal, a látható cselekedetekkel, munkájukkal. _k olyan terveket tudnak kigondolni, amelyek bár nagyon kívánatosak, vonzók, de látszólag megvalósíthatatlanok. De meg van bennük az a tudás, hit, kitartás, amely ezeket a célokat mégis elérhetővé teszi. Fölmerülhet a kérdés, hogy vajon 40–50 évvel ezelőtt volt-e nehezebb ilyen „csodákat” véghezvinni, vagy ma. Ezen persze el lehetne vitatkozni, de amikor Madas László elkezdte Visegrádon az általa és munkatársai-barátai által megálmodott tervet megvalósítani, akkor bizony sokkal kevesebb lehetősége volt, mint a mai időben bárkinek. De megszületett a Mogyoró-hegy, Lepence-fürd_, a Fellegvári út, a Füvészkert és még sok minden más, ami ma is érték. Visegrád mindenkori fejlesztésének és fejlődésének elkötelezett híve – ezt _ maga is vallotta – és egyben motorja is volt. Felismerte a turizmusban rejlő lehetőségeket, de ugyanakkor számolt annak a lakosságot érő terheivel. Ezért tudatosan azon helyszínek fejlesztését részesítette előnyben, amelyek a lakott területeken kívül estek.

Rendkívül óvatos ember volt, mindig azt kutatta, hogy vajon azok a tervek, amelyek egy bizonyos szempontból előnyösek lehetnek, vajon más területen milyen hatást válthat ki és azokat esetleg hogyan lehet majd orvosolni. Mindig kutatta, kereste a kritikus véleményeket, meghallgatta azokat és értelmes vitákat folytatott le velük. Türelmes ember volt.

Visegrádnak az egyik legnagyobb, vitathatatlan vonzereje a természeti értékeiben található.

Rendkívül fontosnak tartotta mindig is ezen értékek védelmét, megóvását. Ugyanakkor azt vallotta, hogy a természet védelmét az emberek természetszeretetének er_sítésével lehet és kell elkezdeni. Az év végék mintájára az út végén is vissza kell tekintenünk és el kell gondolkodnunk azon, hogy a legfontosabbakat elvégeztük-e? Milyen nyomot hagyunk magunk után? Ha távoztunk után nevünk bárhol fölmerül, vajon hogyan említenek majd bennünket? No, ez a fontos!

2000 nyarán Visegrád visszakapta városi rangját. A képviselő-testület megalkotta a kitüntetések adományozásáról szóló rendeletét és első alkalommal Dr. Madas Lászlónak ítélte oda a díszpolgári címet. A döntés után személyesen kerestem föl Őt; elmondtam, hogyan döntött a képviselő-testület.

Beszélgettünk, kérdezgetett, közben látható módon töprengett. Aztán megkérdezte, hogy milyen volt a szavazati arány. Mondtam, hogy egyhangú igen. Némiképp talán enyhülni látszott, és azt mondta: akkor jó. Számára csak az az elismerés volt elfogadható, amely viták nélkül, a szívből jön. Visegrád polgárai a szívükbe fogadták Őt és saját halottjuknak tekintik az elhunyt Madas Lászlót.

Nyugodjon békében!

„Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,

Előttetek egy ember ment el, 

S utánatok is jön egy ember.”

 

 

Hadházy Sándor, polgármester