A magyar és európai tradícióktól gyökeresen eltérő temetkezési szokások elsőre érdekesnek és megdöbbentőnek hatnak, de ne feledjük, hogy Afrikának ezen a vidékén teljesen mások a kulturális, civilizációs és szocializációs hagyományok, mint a Föld más részein – mondta Galánta Márta.

Nigéria északkeleti részén a Mandara hegységben élő fáli népcsoport két társadalmi rétegbe sorolható. A lakosság közel 90%-át a földművelő muénok, míg 10%-át a tehetősebb kézműves mihinek alkotják. Utóbbiak közül kerülnek ki az úgynevezett monmihinek, akik rituális tisztségviselők, általában egy-egy falu orvosságos emberei, de ők végzik a temetési szertartásokat is.  A fálik közössége egy faluban 5-6 nagyobb rokonsági csoportból áll, nemzetség vagy klán szerint, több leszármazási ágban. Vallásuk szerint animisták, de főleg a természetet befolyásoló és eltávozott halottaik szellemében hisznek.

Az előadás témáját egy idős fáli férfi Zsienma és egy nő Mary története adta. A két személy egymástól függetlenül, egyidőben halt meg egy Bagira nevű 3000 fős nigériai kisfaluban. Temetésük és az azt megelőző szertartás párhuzamosan történt, melyet a kutatók végigkövethettek. A szertartás egyik érdekessége, hogy a fálik halottaikat nem koporsóban, hanem marhabőrökbe varrva, földbe ásott üregekbe temetik. Az elhunytra borított marhabőrök száma attól függ, hogy az illető milyen gazdagnak számított evilági életében, a gazdagságot pedig nem pénzben, hanem feleségeik számában és a terményük mennyiségében számítják a fáli férfiak.

Bagira faluban Debüna, Zukundija és Kleda a három monmihin, aki a temetési szertartásokat végzi. Ők ássák a sírhelyeket, melyet a rokonok választanak ki valahol a település határában. Közben más is segíthet, a lényeg, hogy ők kezdjék és fejezzék be a munkát. Az ásáshoz ásóbotot és rövidnyelű kapát használnak. A szertartás szerinti színek közül a fehér és a kék a gyász színe. A kék sapka viselése a közeli hozzátartozót és a gyászt jelenti a fáli kultúrában. A sírokat kerekre ássák, tetején szűk nyílást hagynak, hogy be ne omoljon. Ezen keresztül helyezik be a halottat a mélyebben kiszélesített sírüregbe. A sírt nem töltik vissza földel, mert később más halottakat is behelyeznek oda. A kiásott sírhelybe ételt és italt tesznek, hogy édessé tegyék az elhunyt számára a túlvilági életet.

A halottat többrétegű sapkával takarják le, testét fehér gyolcscsíkkal vastagon betekerik. Itt is a fehér és a kék színek dominálnak, a rétegek pedig annál vastagabbak, minél gazdagabb az elhunyt családja, illetve minél nagyobb tiszteletnek örvendett életében. Az anyagokat helyileg készítik el, egy halotti köntös minden megboldogultra rákerül, státuszától függetlenül. Maryt három megnyúzott szarvasmarha bőrébe öltöztették, minden réteg közé drága, sűrűn hímzett takaró, burnusz szerű textil került. A szarvasbőröket a monmihinek varrják fel jó szorosan, akik a levágott állatok húsát kapják fizetségül munkájukért. A bőrt nem szabják csak varrják a legfőbb monmihin Debüna felügyelete mellett. A temetés ezen fázisa után a halottat a nemzetség által megjelölt tánchelyre viszik, ahol végső búcsút vesznek tőle rokonok, ismerősök és barátok. A tánchelyen vásznakból sátrat építenek, ezek anyaga, díszítettsége szintén a gazdagságra utal. A sátorban a bejárattal szemben leültetik a halottat, itt lehet tőle elbúcsúzni, vagy kiengesztelni, esetleg bocsánatát kérni. A metódus során a leültetett halottal szemben rokonok és barátok táncolnak, így véve búcsút és így adva meg neki a végső tiszteletet. Az elhunytat egyik helyről a másikra szintén a monmihinek viszik felváltva, mivel ilyenkor a rávarrt bőrök miatt már nagyon nagy a súlya. A processzió során dobokkal és gongokkal zenélnek, útjukból mindenki kitér.  A táncot követően a sírhoz már csak a rokonok és közeli hozzátartozók kísérik az elhunytat, akit a monmihinek a kis nyíláson át helyeznek a sírba úgy, hogy a végén saját súlya húzza le. Közben a falu egyik idős tagja, vagy közeli hozzátartója beszél egykori rokonához. Mary sírjába egy kilyukasztott edényt tettek, hogy a másvilágon ne szomjazzon. Sírját egy nagy kővel takarták be, majd földet húztak rá. Tetejébe edényt, tűzifát, őrlőkövet és seprűt fektettek, utalva rá, hogy az eltemetett személy nő volt.

Zsienma Mary előtt egy nappal halt meg, de három nappal később temették el, mivel a fári népcsoportnál a férfiakat hosszabban búcsúztatják. Fejére húsz sapkát húztak, ami a nagy tisztelet jele, majd testét gyolcsba burkolták. Egy férfi minél idősebben hal meg, annál több ruhadarabot adnak rá, így Zsienmára egy drága hímzett nadrág, több réteg burnusz textil és hat réteg szarvasmarhabőr került, melyet a monmihinek nagy szakértelemmel varrtak fel rá. Testét lakhelyének közelében temették el fia személyes kérésére. A bőrök felvarrása és a tánc több napig tartott. Ennél a folyamatnál a falu lakossága is jelen lehet, mivel ez a temetési eljárás nyilvános részének számít. A tánc ideje alatt étkezés is folyik, melyet egy másik – a temetési eljárásban részt nem vevő – monmihin készít el. Az étkezés végén megszólalnak a dobok jeléül annak, hogy az elhunyt fia átveszi az örökséget és a jövőben ő lesz a család feje. Zsienmát Maryhez hasonlóan csak legközelebbi hozzátartozói kísérték utolsó útjára. A temetést követően a három monmihin megmossa kezét a sír felett, ezzel hagyva a halottal való foglalatosságok tisztátlanságát a síron. A szertartás végén mindenki távozik, a mihinek utoljára.