A zenésztől megtudtuk, hogy próbajáték alapján került ki Németországba, a Philharmonia Hungaricanak volt a szólókürtöse. Onnan az ismeretsége a dunabogdányi zenésszel, Schwartz Jóskával – ahogy ő szólítja. Horváth Emil elmondta, hogy annak idején két helyre felvételizett, a Zeneakadémiára és a Képzőművészti Főiskolára, de végül zenei pályán kötött ki. A rajzolás és a festészet azonban végigkísérte életét. Hatvanadik születésnapján két húga meglepte egy festőkészlettel, akkor kezdett el komolyabban festeni. Manapság naponta két-három órát gyakorol zongorán és vadászkürtön, utána – ha szép az idő – fest a szabadban, de műterme is van, hogy hűvösebb, borongósabb időben is tudjon dolgozni. „Ha egy délelőtt nem zenéltem és nem rajzoltam, már rossz érzésem van.” – mondja Horváth Emil, aki a munka rabjának tartja magát, de azért hetente egy napot engedélyez magának, amikor azt csinálhatja, amihez kedve van. Számára a festészet és a zenélés egyformán fontos, de még ezek előtt van az életében az, hogy jó társaságban legyen, tartalmas beszélgetéseket folytasson, vagy együtt gyönyörködjön a számára kedves emberekkel a természetben. Horváth Emil elismerően szólt a dunabogdányi képzőművészekről és művészetkedvelőkről. Tervei között szerepel, hogy kézzel írott levelekkel tartsa a kapcsolatot azokkal, akikkel Dunabogdányban összebarátkozott.